Fotó: Neményi Márton
„Kinyílt egy kapu és beáramlott a szabad levegő”
49 éves koromban érkezett egy nagy váltás az életemben és azt mondtam, hogy ezt az évszámot most egy rajzszöggel rögzítjük, és ennyi maradok, ameddig úgy gondolom, hogy ennyi vagyok. Rosszul csengett a közeledő 50. Aztán 59 lettem, most meg 69, de a mai napig gondolkodnom kell, hány éves is vagyok, ha megkérdezik. Az orvosnak is csak annyit tudtam válaszolni hirtelen, amikor megkérdezte, hogy ’56-ban születtem, nézett is nagyot. Azóta inkább kiszámolom előre, ha hivatalos helyre megyek.
Nem érzem, mennyi idős vagyok. Furcsa is belegondolni. Nem is szeretnék ezzel foglalkozni, jól érzem magam a bőrömben, tehát nem is érdekes a szám. Jönnek persze figyelmeztető jelek, hogy nem maradok örökké fiatal, de semmi olyasmi, ami miatt egyelőre aggódnom kellene. Az egészségemre gyerekkorom óta figyelek. A szüleimet mindig kínozta valami betegség, így én már tizenévesen is azon gondolkodtam, hogyan tudom megelőzni, hogy rám is ez várjon. A prevenció a vesszőparipám. Egész életemen végigvonul, a diplomamunkámat is ebből írtam, amikor elvégeztem egy természetgyógyász magánegyetemet. 16 éves korom óta jógázom – a hetvenes évek elején kezdtem, ez akkor még a „tűrt” kategóriába tartozott, legalábbis a mozgással foglalkozó része, a mögöttes filozófiát tiltották. Így is működött: már az érettségire, főiskolai vizsgákra is úgy készültem, hogy jógagyakorlatokkal frissítettem magam, tanfolyamokra jártam, egyre jobban elmélyedtem benne és a mai napig úgy kelek reggelente, hogy erre rászánok egy fél órát. Később aerobikoztam, futottam, sőt, volt egy korszak, amikor konditeremben a testépítésbe is belekóstoltam.
Tudtam hatni a barátaimra, környezetemre. Egyszer valaki azt mondta, hogy „ugyan már, úgysem fogsz száz évig élni”, azt mondtam neki, hogy nem is feltétlenül szeretnék, de amíg tart, azt egészségben szeretném megélni. A mai napig nyitott vagyok arra, hogy megtaláljam az egészséghez vezető, az egészséget fenntartó módszereket. Egyébként hasonló emberekből áll a baráti köröm, vonzzuk egymást, azt hiszem.
Eredetileg műszaki végzettségem van, egy nagy multi cégnél voltam csomagolástechnikai szakértő, tanácsadó, értékesítő. Stresszes munka volt, rengeteg utazással, felkészüléssel, tárgyalással, alkudozással. Ebből a pörgős életből jöttem nyugdíjba. Nagyon szeretem a szakmámat, szerettem a munkámat, izgalmasak voltak a találkozások, de a legjobb mindig az volt, amikor bejártuk az üzemeket, meg tudtam nézni a gyártást, ahol a legkülönfélébb termékek készültek, amiknek csomagolásához az én tanácsaim is hozzájárultak.
Sosem féltem a nyugdíjtól, biztos voltam benne, hogy megtalálom azt, ami leköt, amivel szívesen foglalkozom, ami kitölti a keletkezett űrt. Amikor megtörtént, és egyik napról a másikra nem dolgoztam többé, úgy éreztem, kinyílt egy kapu és beáramlott a szabad levegő. Azonnal elkezdtem kutatni, hogy merre érdemes továbbmenni. Elsőként elmentem egy szőnyeghorgoló workshopra, aztán jött a patchwork, utána a japán technikák. A Kintsugiról gyerekkoromban olvastam, és azóta járt az eszemben a gondolat, hogy ha valami eltörik, elromlik, ne dobjuk ki, hanem javítsuk meg, de úgy, hogy közben hozzá is adunk valamit, amitől még értékesebb lesz. Ez a filozófia – hogy a nem tökéletes még szebb is lehet, mint a tökéletes – lenyűgözött. Emellé jött a mozgás: a Nia, a csikung – ez a legújabb, két éve kezdtem el –, a kirándulások, túrák. ’23 óta gyalogoljuk körbe a Balatont kisebb szakaszokban, egy-egy napot rászánva, már csak a Keszthely és Badacsony közti rész hiányzik.
Persze az unokák a prioritás: mióta nyugdíjas vagyok, természetes, hogy segítek, ha szólnak a gyerekek. Ünnep, ha együtt vagyunk.