Fotó: Neményi Márton
„Egy percre sem jutott eszembe, hogy fel kellene adnom”
Júniusban érem el a nyugdíjkorhatárt, augusztusig dolgozom az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjeként, utána kilépek az operatív szerepből, és a stratégiai tervezésen, az ügyek képviseletén, az összegző elemzéseken dolgozom majd. Nem is akarok, és nem is tudnék teljesen kilépni, 25 éve én alapítottam, de természetes folyamat ez is, amiben most vagyunk, hat éve dolgozunk azon, hogy csapat nélkülem is vihesse az ügyeket úgy, hogy már nem én vezetem az alapítványt. Menni fog.
Nem érzem magam 65-nek. Ötven után valahogy megállt ez, mintha belül nem öregedtem volna tovább. Persze vannak fizikai tünetek, és bizonyos szempontból amortizál is ez a munka, mégsem érzem. Nem élem meg hatalmas lezárásként a nyugdíjt, ahogy azt sem érzem, hogy mennyi idő van mögöttünk. A család persze számít: unokáim vannak, az élet is terel afelé, hogy más feladataim is legyenek.
Az ember tudatosan védi a lelkét, ha ez a hivatása, mint nekem. Nagyon fontos a családi háttér, és nekem a rajzolás is segít, hogy a lelkem, amennyire lehet, rendben legyen. A csapatban pedig tudatosan építettük, hogy a legapróbb sikereknek is tudjuk örülni. Kapaszkodunk beléjük, nem hagyjuk, hogy lehúzzanak a problémák és azok a helyzetek, amelyekkel a társadalmi leszakadásban naponta találkozunk. Volt idő, amikor nem volt könnyű ez, amikor úgy tűnt, nehéz lesz a túlélés. Az viszont egy percre sem jutott eszembe, hogy fel kellene adnom. Mindig volt, ami túllendített a mélypontokon.
Szerteágazó munkát végzünk: oktatás, felnőtt és gyerekközösségek építése, munkahelyteremtés, szakemberképzések, ügyképviselet… Mindig van ebben olyan, ahol sikerül továbblépni. Ha pedig van, akkor lehet bele kapaszkodni, és ez megvéd a kiégéstől. Persze, segít a szupervízió, a coaching, és egyéb korszerű módszerek, amivel védjük a mentális egészségünket.
A célcsoport előtt – ők a társadalmi leszakadásban élő gyerekek, felnőttek, akikkel dolgozunk – nem mutathatok ki csüggedést, muszáj, hogy lássák: erős és pozitív vagyok, viszem az ügyüket. A közvélemény, a többségi társadalom felé is próbálom üzenni, mert így is érzem, hogy magabiztos vagyok, hogy tudom, hogy ez egy járható út. A csapaton belül azonban engedjük láttatni, ha elkeseredünk, ha szükségünk van a többiek támogatására. Őszinte, hiteles légkört szeretnék kívül-belül, amelyben lehet hibázni is, ahol tudjuk, nem sikerülhet minden, de ebből is tanulunk, hogy aztán jobbak lehessünk. Mindig nagyon fontos volt nekem, hogy minden „kerek” legyen nálunk, hieteles, kívül-belül azonos képpel, értékrenddel.
Nehéz beszélni a célcsoportunk és az öregedés kapcsolatáról. Az a tudatos életvezetés, amit mi, a többségi viszonyulással adottnak veszünk, nyomokban sincs meg azoknál, akik generációs szegénységben élnek. Egészségtudatos magatartás helyett inkább egészségügyi helyzetek vannak, de ezekben sincs türelem, következetesség. A szegénység, a nyomor leamortizálja az embert, nem tudnak úgy élni, hogy vigyázzanak az egészségükre. Hiányzik a megküzdés képessége ezen a területen is.
Nagy felismerés volt, hogy közösség, közösségi értékek nélkül nem lesz igazi változás: az egyéni életviteleken csak kevéssé tudunk segíteni, ha nincs mögötte a csoport megerősítése. Közösségben folyamatosan tudunk velük arról beszélni, hogy hogyan válthatnak stratégiát, ha kell, ismételgetjük újra és újra, hogy mi a teendő, de még így sem könnyű: a probléma évtizedes léptékű, a szegénység hosszan, generációról generációra válik megtörhetetlen bilinccsé. Nagy munka megtörni a szocializációs mintákat. Sokan hiszik, hogy ennyi az egész: „mondjátok meg nekik, hogy így nem jó, és másképp kellene”. De ha ennyi lenne, már rég megoldódott volna… Itt az adott élethelyzetekben, a megélt példákon kell újra és újra megerősíteni őket, hogy változzon az attitűd. Ez pedig valószínűleg csak egy generációval később mutatja a hatást; a gyerekeiken talán látjuk majd, hogy beépült.
Tudom, hogy nem fogom feladni. Egy polgármester mondta egyszer, rólam, hogy „azért ilyen, mert művész… azok ilyenek, nekimennek mindig, mindennek”. Azt hiszem, valóban megvan ez a művészi attitűdben: mindig keresünk valamit, egy problémát, egy kihívást, amivel meg kell küzdeni. A leszakadó csoportok problémáival is pont úgy érzek, ahogy a rajzaimmal: addig küzdök, amíg olyan nem lesz, mint szeretném. Nincs feladás: önreflexió, kitartás, önazonosság van, ebben a világban ezeken múlik a túlélés.