„Az egyik dalom arról szól, hogy senki nem érti, miért mosolygok az utcán”
Ma vagyok 66. Majdnem le kellett mondani a ma esti fellépést, beteg lett a dobos, az utolsó pillanatban találtam egy beugrót. Nem akartam azt sem, hogy szülinapi koncert legyen, egyszerűen így jött ki, de ráírták a plakátra, hogy Mouksa 66, úgyhogy szülinapi koncert lesz. A zenekar azt kérte, legyen egy szünet is, fiatalabbak nálam, de én jobban bírom, úgy tűnik. Nem gondolkodom korban, egyszerűen csak vagyok. Nem követem, hogy mit jelent az, hogy 20, 40 vagy 60 lettem, csak tudok róla, hogy eggyel nőtt ez a szám a tavalyihoz képest – nincs jelentősége. Egyszer meghúztam a térdem, akkor csak úgy tudtam felmenni az iskola lépcsőjén, ahol tanítottam, mint egy öregember, ekkor jutott eszembe először ez a szó: öreg.
Pittsburghben születtem, később Kaliforniában éltem. Egyetemi tanár voltam, négy szak témáiból indítottam mesterképzést, volt benne szociológia, filozófia, történelem, teológia. A szüleim 56-os magyarok, ’68-ban engedték vissza őket először. Apám várt egy évet, hogy meglássuk, bajuk esik-e. ’69-ben visszatértünk látogatóba. Imádtam. Az volt a legjobb, hogy senki sem gúnyolt, hogy magyar vagyok – kint utáltak ezért a gyerekkoromban, kamaszkoromban meg inkább azért, mert hippi voltam. Amikor megérkeztünk, gyorsan megszerettem a magyar zenét is, Illést, Zalatnayt, mindent, ami a rádióban ment, tévé akkor még nem volt a nagyszüleimnél, ahol laktunk. ’73-ban visszajöttünk, akkor már nőtt a hajam, én hosszút akartam, apám ellenállt, minden centi egy-egy háború volt. Azért volt trapéznadrágom, sőt, még annál is szélesebb, „elephant bottoms”, így hívták. Klubokba jártunk, szabadok voltunk, senki sem gyanakodott, senki sem ellenőrzött. ’85-ben jöttem legközelebb, akkor már társaságom, fellépéseim is voltak, össze is barátkoztam Zalatnayval, Komár Lacival, és a többiekkel, akiket korábban a rádióban hallottam.
Amerikában mindenki azzal jött, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem – miközben én már ott születtem –, itt pedig mindenki Amerikáról kérdezett; akkoriban csodálatos helynek tűnt a magyarok szemszögéből, egészen a kétezres évek elejéig.
A kilencvenes évek végén már évente jártam ide, zenéltünk többek között Hobo zenészeivel, felvettünk két albumot, és közben találkoztam a feleségemmel. 2001-ben, két nappal a 42. szülinapom előtt döntöttem úgy, hogy maradok. Kalifornia megváltozott addigra, egyre kevésbé tetszett. Könnyű döntés volt, könnyű volt itt maradni. Akkor már internet is volt, mobiltelefon is – korábban egyáltalán nem jutottak el hozzám a hírek. A Psychedelic Cowboys együttesemmel kiadtunk hat albumot, a Mouksa Undergrounddal azóta is zenélünk, koncertezünk, és történelmet tanítok az ELTE-n. Mindig is otthonos volt Magyarország, minden rokonom itt él. Amerika többé nem volt az.
Azt azért észreveszem, hogy más a mentalitás. Összesen négy magyar dalom van, az egyik éppen erről szól, hogy mindig mosolygok az utcán, csak a szépet látom – és senki sem érti, hogy miért. Illetve nem csak a mentalitás: spirituális része is van ennek, azt hiszem. Ez pedig biztosan segít abban, hogy ne érdekeljen, hány éves vagyok.