Fotó: Neményi Márton
„A tükör nem hazudik, fejben mégis húszéves vagyok”
Tízéves lehettem, amikor azt olvastam egy könyvben, hogy az ember ötvenévesen van a csúcsponton. Akkor ez furcsának tűnt, de amikor én is eljutottam oda, tényleg azt éreztem, hogy erőm teljében vagyok. Hatvanhoz közeledve éreztem először, hogy nem bírok olyan energiával, mint korábban. Addig egész éjjel fent voltam, dolgoztam, ha kellett, fajsúlyos ügyekben is. Történelemtanárként miniszteri testületekben szólaltam fel, én adtam meg az alaphangot, ha megszólaltam, mindenki hozzám viszonyult, tehát vagy tökéletesen végzem a munkámat, vagy tökéletesen; más opció nem volt. Ha pedig előző nap kaptam meg a háromszáz oldalas dokumentumot, nem volt mese, nem aludtam. Ma ez már nem menne.
A tanár egy kicsit olyan, mint a színész: a darab ugyanaz, de a közönség először látja. Újra és újra rá kell vezetni, be kell ugratni őket, felnyitni a szemüket, muszáj gondolkodtatni. Mivel az a célom, hogy az ötödikes érezze át, köze van a történelemhez, ezért „családi kincseket” hozhatnak be az órára. Először családfát rajzoltatok velük, aminek már csak azért is örülnek, mert nem csak ők kapnak házi feladatot, de a szüleik is: együtt kell nyomozniuk a felmenőik után. Ha ez megvan, behozzák a tárgyakat, amelyek egy családtagjukhoz és a történelemhez is kapcsolódnak, és az órán elmondják a történetét is. Akadnak tipikusak – sebaj, mindegyik régi tárgy a történelem része –, de hoztak már be nemesi adománylevelet, hadifogság alatt faragott mackót, Kossuth-bankót, az egyik családról pedig kiderült, hogy egy kettétépett szabadságharcos zászló egyik felét otthon őrzik a széfben; a másik fele a Hadtörténeti Múzeumban van egy vitrinben.
Nem is emlékszem már, hogy kezdődött ez, évtizedek óta így kezdem a tanítást. Számos kollégáról tudok, aki átvette ezt a módszert. Nyitott vagyok a szakmai megújításra, akkor érzem jól magam, ha járatlan úton járok, olyat alkotok, amit más még nem.
Egyre gyakrabban jön szembe a felismerés, hogy a diákjaim világa mennyire más, mint az enyém. A családomon belül is megérintett, amikor megéltem, hogy a fiam generációsan távolabb áll tőlem, mint az általam soha nem ismert nagyapám. Immár néha a diákok között is ezt érzem: teljesen más a nyelvük, mások a fogalmaik. Ha most harminc-negyven éves lennék, nem engedhetném meg magamnak, hogy ne legyek képben, kötelességem lenne megérteni minden szavukat. Most már inkább csak egy bizonyos pontig megyek el. Kifejezetten a diákjaim kedvéért indítottam el például az Instagram-oldalamat. Fontosnak tartom, hogy véleményezzék a munkámat.
A Történelemtanárok Egyletének alapítója vagyok, azt szoktam mondani, hogy az Egylet az elsőszülöttem: az idősebb fiam később született. A feleségem – aki nélkül ez mind nem működhetne – kér, hogy lassuljak le, figyeljek magamra, vegyek vissza a tempóból. Heti kétszer az Egylet irodájában vagyok, ebből nem engedek. Tudja, mikor vettem észre, hogy öregszem? A BKV-ellenőrök között. Mindig azt gondoltam, hogy a fellépésen múlik, elkérik-e a bérletem, ha öltönyben látnak, tovább engednek, ha túracuccban, kérik. Aztán egyszer csak elkezdték nem elkérni, sőt, egy ponton úgy köszöntek, hogy „jó egészséget!” – azért ez egy kicsit fájt. Azóta tudatosan nem mutatom meg magamtól. Bár tizenévesen sokat lógtam, most az a titkom, hogy mindig érvényes a bérletem.
Fejben a mai napig sok szempontból olyan vagyok, mint húszévesen. A tükör persze nem hazudik: az életem nagy részében fiatalabbnak tűntem a koromnál, egy ponton azonban utolért a korom. Most már egy másik arc néz vissza rám. De nem pánikolok, hogy „úristen, öregszem”, inkább sztoikus nyugalommal viselem, és nevetek, amikor azon kapom magam, hogy fél tízkor megyek tentikélni. Együtt lehet élni az öregedéssel keserűség nélkül is. Az apám is mindig azt mondta, hogy minden helyzetben meg kell találni a jót; nekem ez eddig, azt hiszem, sikerült.