Fotó: Neményi Márton
„Megengedem magamnak a luxust, hogy nemet mondjak”
Nem gondoltam volna, hogy megérem. Mindjárt hetven leszek. Előlegezzük meg, hogy annyi még leszek. Nagyon kemény volt az elmúlt nyolc-tíz évem. Adja magát, hogy az ember jajongjon és sóhajtozzon, én is mondtam olyanokat, hogy „majd jövőre, ha egyáltalán megérem”, csak aztán eszembe jutott, mennyire utáltam fiatalként ezt hallgatni.
Érzem a lemondást a kortársaimon: „ilyen idősen már mit ugráljak?”. Nem ítélkezem, csak képtelen vagyok megérteni. Szerencsére sosem kerültem ilyen lelkiállapotba. Nem is mernék nekik tanácsot adni, nem járok a cipőjében annak, aki így gondolkodik, ugyanolyan csodálkozva nézek rá, mint egy húszéves.
Hogy mi változott? Megengedem magamnak azt a luxust, hogy nemet mondjak. Szerencsére még mindig otthon érzem magam a nyüzsgésben, emberek között, az iskolában, ahol tanítok. Többszörös sikerélmény ez, nekem ugyanis nagyon sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy tanítsak. Nem azért, mert mindent elfelejtek, hanem mert – és ez egyszerre nehéz és jó is – világéletemben impulzív ember voltam. Mindig ki kell találnom valami újat, izgalmasat, hiszen az a jó óra, amelyiken a tanár is jól érzi magát. Nyilván van bennem némi szereplési vágy. Fel tud dobni az is, ha felkérnek egy-egy kiállítás megszervezésére, és mostanában írni is szeretek, már ha rá tudom venni magam. Még csak félve mondom ki, de szépirodalmi terveim is vannak.
Ki kell alakítani az új stílust, gondolkodásmódot, ahogy egy-egy új életszakaszba kerül az ember. Egészen más fiatalon, amikor úgy érzed – némileg joggal –, hogy körülötted forog a világ, sőt, te forgatod. Munkád van, megbízásaid, befolyásod, szabad vagy, egzisztenciát építesz, a döntéseid hatással vannak másokra, pláne, ha gyereked is van, akkor végképp te irányítasz, omnipotens vagy. Aztán ahogy halad az idő, ez megváltozik.
Nem mintha sokat terveznék. Amikor beteg voltam, és nem volt egyértelmű, hogy happy end lesz a történet vége, gondolkodtam, hogyan szervezzem meg az életem – és rájöttem, hogy nem kell megszervezni, egyszerűen csinálni kell. Van naptáram, persze, be is írogatom a programokat, de valójában legfeljebb a holnapra gondolok. Ha reggel felébredek – egyszerűen örülök, hogy felébredtem. Egy-egy napot viszont nagyon ki tudok nyújtani, sok minden belefér.
Abban nőttem fel, hogy ha az ember egyszer nyugdíjba megy, pár év és búcsúzhatunk is tőle, hiszen nincs már értelme annak, hogy éljen. Sosem tudtam elfogadni, hogy ez rendben van. Most azonban vannak idősebb barátaim, akiket ez nem fenyeget: aktívak, mozognak, terveik vannak. Nincs mese, kell a cél, a szerep, és készülni is kell erre: aki elmúlt negyven, és nem edz rendszeresen, annak üzenem, hogy kezdjen el. Nem természetes, hogy az ember nyolcvanévesen nem tud felállni a székből.