Fotó: Neményi Márton
„Megszűnik minden, csak a víz van, a környezet és a mozgás”
’57-ben ültem először hajóba, azt hiszem. Apám és az egyik munkatársa kitalálták, hogy újra kellene indítani Baján az evezést. Bementek a vízügyi igazgatójához, ő pártfogolta az ötletet, és kiderült, hogy a víziszertár telepének a gondnoka versenyszerűen evezett a háború előtt, vállalta, hogy megtanít minket is. Készítettek egy tanszekrényt a vízre, ott tanítottak mindent a kaszliban – így hívják ezt, kaszli –, apám pedig később elvállalta a szakosztályvezetőséget. Az érsekcsanádi gazdaságnak épült itt egy barakkja, sosem használták, megengedték, hogy az egyik felében gyakoroljunk. Apám akkor kezdte beszerezni a hajókat, az első a Lusta volt, egy kormányos, nyitott négyes túrahajó volt. 14 éves voltam, szagot fogtam, beleültem. Ott még csak kormányoztam.
’58 végén bekerültem egy fiatal négyesbe, beültem az egyes pozícióba, bajnokok is lettünk. Később alakult még egy négyes, összeültünk, a nyolcassal is bajnokok lettünk. Egy újonnan alakult vidéki egyesületben két országos első hely… Nagy dolog volt ez! A fiúk aztán egyetemre mentek, a négyesek feloszlottak, a nyolcasból csak ketten maradtunk, onnantól együtt eveztünk kettesben a Tibivel, országos másodikok lettünk. Mindig volt nálunk gyorsabb – nincs ezzel baj. Vörös Meteor, Csepeli Vasas, Ferencváros… nekünk sosem volt olyan versenyhajónk, mint nekik, és dolgoztunk is mindketten. Ettől még persze a mi kezünkben volt az evező. Később elvégeztük az edzőképzőt, elkezdtük toborozni a gyerekeket. Másfél évig edzősködtem, volt egy lány nyolcasom, egy fiú négyesem és két lány párosom. Tibi évtizedekig edzette a fiatalokat, felfuttatta az egyesületet szépen.
Villanyszerelő az eredeti szakmám, 8-12, sőt, 16 lakásos emeletes házakat is szereltem egyedül, az utolsó lakásig, mindent. A Hilti végül kicsinálta a derekam. Ekkor már nős voltam, két gyerekem volt, a romos házat alakítottam éppen lakhatóvá, ahol most is élünk. Kazánfűtő lettem, a belvárosban öt emeletes házat fűtöttem, közben gombát termeltem a pincénkben. Húsz zsákkal kezdtem, championnal, működött. Később a 150 zsák is kevés volt, a szomszéd utcában találtam egy pincét, rendbehoztam, gyártottam vaspolcokat, ott is folytattam. Akkor már hétszáz zsákom volt, a pótkocsis IFA pótkocsistul duzzadt a zsákoktól. Azóta is ez van: mindig le kell foglalnom magam.
Ezalatt nem sportoltam, rengeteg munka volt, plusz ugye a házzal is rengeteg dolog volt, feleség, gyerekek… Hatvan lehettem, amikor összefutottam egy volt osztálytársammal, azt mondja nekem, „nincs kedved túrázni?”. Elindultunk a somogyi dombokba, a Mecskbe, minden héten mentünk, egy idő után úgy voltam vele, hogy csak-csak el kéne jutni magasabb helyekre is. Elkezdtünk készülni a Triglavra, minden héten összerohangásztuk a hat-nyolcszáz métert, végül felmásztunk a szlovénok szent hegyére. Tizenöt évig ment ez így, Ausztria, Szlovénia, Erdély… Végül a barátomnak kétoldali lágyéksérve lett, ugrott egy nagyobb túra. Pár nappal később sétáltam a parton, megláttam Kokszit, annak idején a nyolcas kormánya volt, kérdezte, beülök-e, hirtelen nem is tudtam mit mondani. Pár napig főttem a saját levemben, végül visszamentem: „ha befogadtok, beülök”. Kérdezték, mikor ültem utoljára hajóban, mondtam, hogy negyvenkilenc éve. Beneveztünk a veterán bajnokságba Sukorón, borzalmasat mentünk, szét is esett a banda. Mindenesetre ott derült ki, hogy 75 vagyok a 45-50 évesek között, de az edző, amikor látta, hogy megtolom – bocsánat, ez dicsekvés lesz –, azt mondta, az nem létezik. „Nekem erről papírom van”, mondtam. A végén aztán láttam, hogy viszik le a szkiffeket, gondoltam, egyszer beülök, ha nem lesz ott senki. Be is ültem, billegett, „ki az az őrült, aki ezt kitalálta?”, mondtam magamnak. Ez nagyjából tíz percig tartott. Aztán visszajött minden.
Azóta is evezek rendszeresen, egyedül. Csodálatos sport, a világ legszebbje: a levegőn vagy, siklasz a vízen, nyugodt a környezet, nem löknek fel, nem taposnak el, nem a bíró dönt, csak az számít, mikor érsz be a célba. Megszűnik minden, csak a víz van, a környezet és a mozgás. A vadak néha kijönnek a Vén-Duna partjára inni, csicseregnek a madarak, egyébként teljes a csend, csak két csobbanást hallasz: az egyik a vízfogás, a másik a szabadítás. Kicsit olyan, mint a madár repte. Ha jó a technikád, nincs más zaj.