Fotó: Neményi Márton
„Ha rugalmas a test, rugalmas az elme és a lélek is”
1985-ben léptem be először egy dojóba. Március 20-án lesz negyven éve. 17 évvel később lettem feketeöves. Közben szültem, és a vizsgák sem érdekeltek különösebben, inkább a mozgás. Tornásztam, első- és másodosztályban is. A karate akkoriban még gyerekcipőben járt Magyarországon, az akkori mesterem még „csak” barnaöves volt, külön engedéllyel tarthatott edzéseket.
Sok-sok gyakorlat – ennyi a titok. Mindig nagyon szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, ehhez azonban a mesternek is folyamatosan tanulnia kell. Adta magát az út: le kellett vizsgáznom, hogy edzéseket tarthassak, így jutottam el a fekete övig. Nem volt akadály, hogy nő vagyok egy férfias közegben: a küzdőszellem mindig megvolt bennem, igaz, verekedni sosem szerettem, a karate kumite – az ellenféllel való küzdelem – része sosem volt a kedvencem. Mivel tornász voltam, a formagyakorlat nagyon jól ment: ez ránézésre olyan, mint a torna, valójában képzelt küzdelem képzelt ellenféllel, a mozdulatoknak tehát ereje kell, hogy legyen. Gyerekeket edzeni végül csak akkor kezdtem el, amikor találkoztam a párommal, aki szintén karatés. Nagyon jól működünk együtt.
A karatéról sokan azt gondolják, hogy egyéni sportág, pedig nagyon kemény csapatmunka. Ezért is szeretek gyerekeket edzeni: együtt vannak, közös elvárások vannak, muszáj beállniuk – jó értelemben véve – a sorba, azaz a csapat lüktetésébe. Megtanulják és megtanítják egymást, mik a csapat értékei, elvárásai, és aki ezzel azonosul, az marad, aki nem, nem – ezzel sincs baj.
Az edzéseket itt, ennek a tatabányai óvodának a tornatermében tartom, egyébként pedig matekot tanítok szemben, az általános iskolában. Sokan néznek, amikor meghallják, hogy „matek-tesi szak”, pedig nincs ebben semmi, összefügg, együtt mozog test, szellem és lélek. A gyerekek poénkodnak, persze, hogy „Bea néni biztos le tudna karatézni”, néha nyúznak is, hogy mutassak valamit. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy rendben, gyere le edzésre, és mutatok. Volt, aki lejött, volt, aki itt is ragadt. De az órán nincs karate. Matek van.
Szeretem belekeverni a nyelvet és a történelmet a matematikába. Csodálatos, ahogy a magyar szavaink láttatnak: „derékszög”, „kerület”… Előkerül a történelem is, a magyar népmesék számai, és bármi, ami ott szembejön, vagy a gyerekek eszébe jut. Márpedig nagyon sok dolog jut az eszükbe.
Érzésre? Huszonhat. Nem mintha foglalkoztatna: nem hiszem, hogy a földi években mért kor bármit is meghatározna. Ami a lelkedben van, az számít. A test közben változik, persze, érzem is itt-ott, de a lényeg, hogy a mozgást nem szabad abbahagyni. Aki pedig nem mozog, az kezdjen el, bármit, akár táncolni is, annál jobban nem tud karban tartani semmi, mint amikor megismerkedsz a ritmussal, a mosolygással… Tánc közben nem tudsz nem mosolyogni, meglátod. A karatét azért ajánlom a szülőknek is, mert annyira idegen mozgás ez a mi kultúránktól, hogy egyszerűen nincs idejük gondolkodni. Figyelniük kell a testükre, a végtagjaikra, éppen ezért eltűnik a külvilág, az, hogy a gyerek rossz jegyet hozott, az, hogy összevesztek otthon a férjükkel, feleségükkel.
A gyerekeket pedig pláne tisztelem, akik eljönnek karatézni a szabadidejükben, ráadásul a matektanárukhoz. Ez talán azt is jelzi, hogy matektanárként sem vagyok olyan szörnyű. Köztük nem tehetem meg, hogy hagyom beszűkülni a világomat: hiába leszek hatvan, muszáj képben lennem, hogy mik érdeklik őket. Sosem húzom a szám, hogy „már megint telefonoznak”. Nagyon sokuknak nincs is más alternatívája a szabadidejében. A mozgás márpedig segít, hogy ne szűküljek be: rugalmasan tartja a testet. Ha ez elvész, az elme és a lélek rugalmassága is megszűnik.
Most lesz a karatés életem negyvenedik évfordulója és a hatvanadik születésnapom. Dupla buli lesz, összesen megvan a száz év. Amikor kiderül a korom, általában személyi igazolványt kérnek, „az nem létezik”, mondják; korábban zavarban voltam ettől, most, az utóbbi években kezdtem csak élvezni. Miért ne élvezném? Megdolgoztam érte.