Fotó: Neményi Márton
„A B-oldalon is vannak slágerek”
58 éves leszek, jól esik, amikor 48 évesnek néznek, mert én sem érzem magam annyinak. Egyébként sosem szoktam letagadni.
Egész életemben egy állami vállalatnál dolgoztam, több munkakörben, főként az informatikán. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem tudtam jobban csinálni. Úgy éreztem, nincs kihívás, reggelente fáradtan, kedvtelenül mentem be dolgozni. Egyébként imádtam a munkámat, a főnököm is nagyszerű volt, mégis úgy éreztem, jöhet valami új. Felmondtam úgy, hogy nem volt másik munkahelyem. Öt-hat hónapig pihentem, ezalatt mindent megcsináltam, amire korábban azt mondtam: „majd ha lesz rá időm”. Elkezdtem olaszul tanulni, lecseréltettem a bejárati ajtót, lakást festettem, jókat főztem a családnak, ilyesmi.
Aztán kaptam egy állásajánlatot, így 56 évesen megírtam az önéletrajzomat, majd megtörtént életem első állásinterjúja is. Furi volt.
2015-ben egy céges rendezvényen láttam először sárkányhajót. Akkor engem rögtön fel is ültettek a dobra, mondván kicsi vagyok, vékony vagyok, doboljak! Ekkor 48 éves voltam és azonnal tudtam, hogy én evezős szeretnék lenni, ezt szeretném csinálni. Csatlakoztam a csapathoz, majd a Magyar Kajak Kenu Szövetség leigazolt versenyzője lettem és természetesen teljes erővel dolgoztam a heti három edzésen, versenyekre jártunk, edzőtáborokat szerveztünk, pörgött az élet. Jöttek is az eredmények, nagyon sok érmem van otthon, de mégis azért tartom életem egyik legjobb döntésének, mert egy szuper társaság tagja lettem. Formálta – sőt a mai napig formálja -az egyéniségemet, kitartást adnak, bátorítást és az elcsépelt „csapatszellem” nálunk valóság, működik.
Imádom az érzést, amikor húszan ülünk a hajóban, egyszerre húzzuk az evezőt, minden mozdulatunk tudatos, mint egy droid, mindenki teszi a dolgát, de együtt így válik tökéletessé a futam. Például Szegeden az Európa Bajnokságon amikor a „negyven pluszos” lányhajóval 2000 méteren ezüstérmesek lettünk, együtt haltunk meg a végén. Libabőrérzés most is, amikor visszagondolok, együtt sírtunk a csapat többi tagjával, akik nem is ültek a hajóban.
A hétköznapokban viszont az edzések adnak erőt. Nincs is annál szebb élmény, mint amikor edzés után fáradtan megyek haza a rakparton, nézem a kivilágított Parlamentet, gyönyörű az egész, örülök, hogy ott vagyok. Feldobva megyek haza, nagyon jól alszom.
A mai fejemmel már másképpen kezdeném el ezt a sportot, sajnos én rögtön száz százalékos erőbedobással ugrottam neki 48 évesen, mindennemű sportos múlt nélkül. Azt gondoltam, ha a többiek képesek rá, én is az vagyok. Pedig fokozatosan kellene, figyelnék a testemre, több nyújtás is szükséges és leállnék, ha érzem, hogy már túl sok. Most jógára és masszőrhöz járok, ez segít szinten tartani a hátamat és a vállamat.
A férjem és a fiam mindenben támogatnak már 10 éve. A versenyek sokszor több napos távollétet hoznak, de ők mindig megoldanak mindent. Tudják, hogy kell a lelkemnek a mozgás és büszkék az eredményeimre. Szeretem őket.
Szerencsésnek mondhatom magam: egészséges vagyok. Még szép, hogy ezt kihasználom! Azt mondják, nekem már a B-oldal fut. Ezt nem tagadom, de a B-oldalon is vannak slágerek. Csak meg kell találni őket.